Digitális egyensúly – a könyv, ami a kezedbe adja az irányítást

Digitális egyensúly

Miről szól a könyv?

Tudod, hogy hányszor pillantasz egy nap az okostelefonodra? Mennyi időt töltesz az interneten naponta? Ha pittyen a telefonod, meddig bírod anélkül, hogy megnéznéd?

A digitális egyensúly mindenki esetében mást jelent. Nem feltétlenül a cuki cicás videók és a fészbukozás visszaszorítását. Ha például a telefonodról dolgozol, honnan tudod, hogy mikor és meddig érdemes csinálnod, amit csinálsz? Könnyen lehet, hogy még büszke is vagy a hasznos és termékeny online tevékenységedre, miközben elhanyagolsz valami fontosabbat.

Ebből az elektronikus könyvből megtudhatod, mit nyersz, ha a saját értékrended szerint apránként megváltoztatod az internethasználati szokásaidat.

100 oldalba sűrített, jól összeszedett segédletet kapsz – anélkül, hogy bárki megmondaná vagy kitalálná helyetted, hogyan kell élned az életedet.

A PDF formátumú könyvről részletesebb leírást ITT találsz.

A szerzőről

Erdélyi Boróka vállalkozó, feleség és családanya, blogger és – most már – szerző is.

Jelenleg időgazdálkodási tanácsadóként dolgozik és azt tapasztalta, hogy az ügyfelei sok értékes időt elvesztegetnek az interneten ahelyett, hogy a legfontosabb céljaikhoz jutnának közelebb.

Boróka további írásait a Pareto lánya nevű blogján olvashatod.

Nekem ezért tetszett

Első olvasásra is megragadt bennem néhány gondolat: vagy azért, mert új információ volt, vagy azért, mert csak sejtettem valamit és most tisztán megfogalmazva láttam magam előtt.

Tetszik, hogy nem ideig-óráig tartó, szélsőséges változásokra biztat a könyv, hanem abban segít, hogy tartós változást hozzanak a lépésről lépésre beépíthető praktikák.

Akár csak néhány tanácsot fogadsz meg, akár mélyebben beleásod magad a témába, pozitív eredményeket tapasztalsz majd.

Boróka arra biztat, hogy bátran használjuk az internetet és a különféle kütyüket, viszont állítsuk fel a saját határainkat, hogy újra mi irányíthassuk az életünket.

Már korábban is több minden motoszkált bennem és mindez a könyvet továbbgondolva körvonalazódott.

Ezeket a gondolatokat váltotta ki belőlem a könyv

Sok minden hozzátartozik a digitális életünkhöz, mindenkinek más-más részt nehéz egyensúlyba hozni. Én nem szoktam játszani se gépen, se telefonon, ez a rész egyáltalán nem érint és a filmek-sorozatok se stresszelnek: ha nézek valamit, akkor nézek, ha nem, akkor nem.

Az internetes kommunikációval viszont úgy érzem, foglalkoznom kell, mert egy csomó minden kétségek között tart ebben a témakörben és – ahogy látom – másokat is.

Problémák ide vagy oda, szeretem a modern technológiát és mindent, ami ezzel kapcsolatos, mert…

Internetezni jó.

A feltalálók a technológia aktuális állásától függetlenül azon dolgoztak, hogy minél hatékonyabb módon kommunikálhassunk.

Ennek a sok munkának az eredménye, hogy az elmúlt években egyre inkább átszőtte az életünket a folyamatos online jelenlét. Ha épp nem internetezünk, akkor is karnyújtásnyira az okostelefon.

Hálásak lehetünk, hogy olyan bonyolult eszközöket használhatunk nap mint nap, amiknek akár a működését sem értjük. Ha baj van, segítséget tudunk kérni és azonnal értesülünk minden fontos történésről.

De ezt a folyamatos készenléti állapotot máshogy is lehet értelmezni:

Határtalan lehetőség = nincsenek korlátok

Bárhol vagyunk és bármit csinálunk, megzavarhat minket valaki, aki nincs is ott. Sőt, akár napi vagy heti több órát szórunk el észrevétlenül, mert könnyebb kilépnünk a jelen pillanatból, mint valaha.

Hozzászoktunk, hogy egyetlen kattintásra vagyunk a világ minden érdekes tartalmától. Senki nem tanította meg nekünk, hogy hogyan kezeljük a néhány év alatt bekövetkezett változásokat, sőt, fel sem merült, hogy erre szükség lenne.

Annyira örülünk minden vívmánynak, hogy bele sem gondolunk, milyen problémákhoz vezet, ha engedjük, hogy csak úgy sodródjunk a digitális áradattal.

Az alábbi videó 0:35-0:45 között összefoglalja a problémát:

Külső korlátok helyett belső tudatosság

A telefon feltalálása előtt napokig-hetekig kellett várni egy válaszlevélre. A vezetékes telefonok idejében reggel és este 10 óra között illett telefonálni. Néhány éve még meg kellett kérnünk valakit, hogy hadd lépjünk be a számítógépén/telefonján a fiókunkba. Most meg ott lapul a zsebünkben az okostelefon.

2016-ban, az amerikai elökválasztások után írtam egy verset a huszonegyedik századról, ami ma is aktuális és részben a témához kapcsolódik:

Az elmúlt néhány év alatt a technológiai változások a hétköznapi tevékenységeinket, szokásainkat is átalakították és azóta is folyamatosan alakítják.

A 21. században a személyes szféránk minősége és mérete attól függ, hogy mennyire tudatosan állunk hozzá a digitális életünkhöz.

Egyre nehezebb a figyelmünket összpontosítani: ha a telefon pittyegésére eldobunk mindent, mert meg kell nézni, hogy ki írt vagy mi történt, akkor kizárt, hogy száz százalékosan jelen legyünk az itt és mostban.

Értékrend  – elméletileg és gyakorlatilag

Gyerekkoromban a szappanopera volt, tinikoromban a valóságshow, felnőtt koromban pedig a közösségi média az, amit nem néz senki, de mindenki néz.

„A facebookozás hülyeség, időpazarlás” – mondják sokan, de a hírfolyamot azért átgörgetik naponta néhányszor. Ezek szerint mindenki hülye?

Én hiszek abban, hogy az ember intelligens lény. Intelligensek vagyunk, de rettentő lusták is. Nem egy adott online tevékenység pazarolja el az időnket, hanem a tudatosság nélkül meghozott, apró döntéseink.

A hétköznapi cselekedeteink jobban árulkodnak az igazi fontossági sorrendünkről, mint a semleges ingerkörnyezetben kiejtett, magasztos szavak.

Az online viselkedés megmutatja a valódi értékrendünket. Egy hervatag akaratka labdába sem rúghat az ellenállhatatlan tartalmak mellett.

Mennyire fontos neked, amit ma megnyitsz a telefonodon? Holnap is rászánnád azt az időt? És egy hét múlva vagy még később?

Árral szemben

Az online tartalmakat direkt úgy tálalják, hogy egyre többet és többet akarjunk, és ez így van jól. A fejlesztők és a kreatívok azon dolgoznak, hogy minél szórakoztatóbb, érdekesebb tartalmakat fogyaszthassunk. Tőlünk kell függenie, hogy mikor, mennyit és mit.

Ha démonizáljuk a tévénézést, internetezést, fészbukozást stb. a szokásaink változatlanok maradnak, csak még a lelkiismeretünk is bántani fog. Ha fogyókúra alatt az a cél, hogy egyáltalán ne együnk sütit, de mégis eszünk egy szeletet, bánatunkban hajlamosabbak lehetünk megenni az egész tortát. Méghozzá titokban.

Igaz, hogy megússzuk a negatívumokat, ha távol tartjuk magunkat valamitől, de nem is tanuljuk meg kezelni a helyzetet.

Egyedül a mi felelősségünk, hogy mire szánjuk rá az időt és mire nem. De most minden eddiginél nehezebb dolgunk van.

Soha nem volt ennyire nagy az állandó kísértés, hogy valami mást csináljunk, mint amit kitűztünk magunknak. Ez azt jelenti, hogy minden eddiginél nagyobb szükségünk van az önkontrollra.

Mindig könnyebb lesz passzív befogadóként eltölteni az időt, mint gondolkodni, áldozatokat hozni és megdolgozni valamiért.

Internetfüggés vagy társadalmi nyomás?

Az állandó online jelenlétünket gyakran valós vagy elképzelt szociális és munkahelyi elvárások is motiválják.

A közösségi média mi vagyunk, rólunk szól és mi csináljuk. Pont ezért ennyire meghatározó.

Ha beszálltál a játékba, akkor a következetesség elve szerint játszanod kell. Felköszöntenek Facebookon a szülinapodon, meghívnak egy eseményre vagy kommentelnek egy képedre? Válaszolnod kell, különben bunkónak tartanak.

Rád írt valaki cseten? Válaszolnod kell, méghozzá sürgősen. Főleg, ha a feladó látta, hogy láttad.  És gyakran pont emiatt nem böksz rá az értesítésre, csak akkor, amikor már jobban nyomaszt az új üzenetet jelző ikon, mint az, hogy a feladó tudja, hogy már olvastad.

Ha te vagy a feladó, te is elvárod a mielőbbi választ. Felhívsz valakit, de nem veszi fel? Hát nem azért van a mobiltelefon, hogy bármikor elérhető legyen?!

Egymást és magunkat is stresszeljük. Próbálunk gyorsan reagálni, mintha egy időben és térben lennénk mindenkivel, de közben offline is ott akarunk lenni. A kettő nem megy egyszerre.

Tényleg nincs akadálya a kommunikációnak?

Legalább olyan fontosnak érezzük magunkkal vinni a telefonunkat, mint a lakáskulcsot. Nálunk van az eszköz, a mobilnet megfizethető: azaz nincs elfogadható fizikai akadálya a kommunikációnak. És ezt az is tudja, aki a válaszunkra vár.

Tegyük fel, hogy épp ráérsz válaszolni, minden technikai és egyéb feltétel adott. Tudod, hogy kellene, de mégse tudsz, mert megfoghatatlan akadályok hátráltatnak:

• nem tudod, mit írj és hogyan írd: ki kell találni, meg kell fogalmazni, ami sok időt és mentális energiát igényel
• tudod, hogy mit akarsz írni, de azt is tudod, hogy később megbánnád, ezért félre teszed a dolgot
• már túl régóta nem válaszoltál és úgy érzed, most már kínos lenne
• mástól is függ a válaszod tartalma és még te is vársz
• épp a kezedben volt a telefon és túl korainak tartod a válaszolást (félsz, hogy nyomulásnak tűnik vagy azt hiszik, nincs életed)
• furcsán hatna, ha például éjjel böknél rá a küldésre
• halogatod, mert nem szeretnél rossz hírt közölni
• halogatod, hátha megoldja máshogy a problémáját az illető, mire válaszolsz
• nem akarsz válaszolni, mert nincs kedved – és tudod, hogy később sem lesz
• egyszerűen elfelejtesz válaszolni

A sort még lehet folytatni. Ha úgy érzed, megcsúsztál a válaszokkal, állandó bűntudat nyomaszthat.

A legtöbben úgy állunk hozzá, hogy amikor tudunk, válaszolunk. Ezzel az a probléma, hogy nem a megfelelő időben és szituációban szánjuk rá magunkat.

Csak azért, mert van üres két percünk és hatékonynak akarjuk érezni magunkat, nem biztos, hogy megéri lemondani a jelen pillanatról.

Élhető szokásokkal és digitális tudatossággal akkor válaszolunk, amikor nekünk a leginkább alkalmas.

Homályos elvárások

A telefon csak néhány másodpercig cseng ki, azonnal válaszolni kell rá. Ezt váltotta ki az ímél, ami az okostelefonok megjelenése előtt azt jelentette, hogy a fogadó fél akkor válaszol, amikor neki jó.

Ha az egyik fél szerint még aznap illik válaszolni, a másik szerint pedig ráér egy hét múlva is, könnyen konfliktusba lehet bonyolódni.

Nincsenek fix szabályok. Az egyértelmű külső elvárások is stresszelhetnek, de a szabályok hiánya talán még jobban.

Nyilván értelmetlen lenne egy mindenek fölött álló netikett-csetikett szabályzat létrehozása, de érdemes lenne adott közösségen belül kialakítani egy hozzávetőleges irányelvet.

Mennyi időn belül illik válaszolni?

Illik válaszolni, ez nem kérdés. Függetlenül attól, hogy hány üzenet érkezik adott időn belül. Vannak, akik szerint azonnal illik válaszolni, amint elolvastuk az üzenetet. Ez azért elég ijesztő.

Gondolkodási idő nélkül kell mindenre válaszolnunk, függetlenül attól, hogy hol vagyunk és mit csinálunk épp?

Amit leírunk, annak nyoma van. Nem mindegy, mit válaszolunk, mert hatással lesz a jövőnkre, a kapcsolatainkra. Extrém esetben akár jogi következménye is lehet.

Az általános elvárások kölcsönösek kellenek, hogy legyenek: ha elvárjuk, hogy a másik még aznap válaszoljon minden bejövő üzenetére, akkor se magunknak, se másnak nem engedélyezünk egyetlen offline napot sem. És hogy mit jelent ez?

Nincs többé vécé telefon nélkül, koncentrálás megszakítás nélkül, vacsora kék fénnyel megvilágított arcok nélkül.

Magyar adatokat nem találtam a témában, ezért két angol minikutatást linkelek:

• a kérdőív kitöltői ennyi időn belül várnak választ a cégektől (korcsoportok szerint bontva)
• a kérdőív kitöltői ennyi időn belül várnak választ a főnöktől/kollégától/családtagtól stb. (itt a kommentek is tanulságosak)

A válaszok alapján nem napokban, hanem órákban, illetve percekben lehet mérni a dolgot.

Mi a helyzet, ha túl későn válaszolunk?

Tegyük fel, hogy már több órája vagy több napja nem írtál vissza valakinek. Hogy kezded? „Bocs, de dolgoztam/nem értem rá/stb.” Most komolyan.

Ott tartunk, hogy bocsánatot kell kérnünk azért, mert amikor kerestek, akkor épp dolgoztunk, a családunkkal töltöttük az időt, kikapcsolódtunk vagy épp aludtunk?

Ha mi vagyunk a másik oldalon, akkor meg azon bosszankodunk, hogy túl sokáig kell várnunk a válaszra.

Egész más, ha az utcán találkozok egy barátnőmmel, de percekig úgy teszek, mintha nem vettem volna őt észre, mintha napokig nem válaszolok neki cseten. Ha sürgős, akkor felhív.

Hogyan zárjuk le a beszélgetést?

Egy személyes találkozónak vagy egy postai levélnek egyértelmű a vége. De egy ímélfolyamnak vagy csetelésnek mi szab határt? Vajon egy emotikonra még válaszolnom kell?

Hány percet pazarolunk el, miközben nem akarjuk megbántani a másikat?

Ezentúl legyen akkor vége, amikor azt mondod: „Szia, most mennem kell.” Két-három alkalom után mindenki hozzászokik.

Kinek a hibája, ha rosszkor pittyeg a telefon?

Aki felhív vagy üzen nekünk, általában nem tudja, hogy mit csinálunk éppen. Próbálkozik, hátha sikerül elérnie minket.

Olyan távol vagyunk már a vezetékes telefontól, hogy én már a napszakot sem tartom mérvadónak: keressenek minket nyugodtan – észszerű határokon belül – és a saját feladatunk arról gondoskodni, hogy kiküszöböljük a kellemetlenségeket.

Anyukám például alig meri felhívni a gyerekeit, hátha épp rosszkor zavarna. Minden alkalommal mondom neki, hogy egyedül mi vagyunk felelősek a telefonunk beállításaiért, nem a másik fél, de nem hiszi el.

A Digitális egyensúly c. könyvben a megfelelő beállításokra is találsz tippeket.

Kell ez nekünk egyáltalán?

Tök jó, hogy ilyen könnyű kommunikálni, csak nem biztos, hogy van értelme a századik üzenetküldésnek is.

Ha nem muszáj írni, hagyjuk már békén egymást egy kicsit, mindenkinek jobb lesz.

Okkal szokták az emberek elrejteni az ismerőseik elől a szülinapjukat.

Egyre inkább abba az irányba terelnek minket a különböző platformok, hogy szavak helyett inkább reagáljunk: emotikonokkal, GIF-ekkel vagy matricákkal. Ez önmagában is problematikus, és az se egyértelmű, hogy hogyan értelmezzük ezeket és  mit válaszoljunk egy megtapsolásra, tulipán ikonra vagy csillámf@szlámára.

Konklúzió

Mindenkinek mást jelent a digitális egyensúly, de mindenkinek szüksége van rá. Nehéz megtalálnunk, mert azt sem tudjuk, hogy keresnünk kellene. Ebben segít a könyv.

Problémafelvetésnek szántam ezt a cikket, nincs konkrét válaszom az összes kérdésre.

Én is ugyanúgy függő vagyok, mint mindenki más. Ennek ellenére előfordul, hogy napokig nem válaszolok az üzenetekre, mert

1. mással foglalkozok
2. gondolkodnom kell, mit írjak
3. csak úgy, a lelki békém érdekében.

Az „illem” szó hallatán csak legyintünk: mi már túlhaladtunk az ilyen begyöpösödött szabályrendszereken. Ezért merjük megszegni a régi szabályt az új szabály kedvéért.

A „társaságban nem illik telefonálni” helyét átvette a phubbing.

Ez az oldal azt állítja, hogy társaságban telefont nyomkodni egyenlő a civilizáció végével. Arra biztatnak, hogy szégyenítsük meg a phubbereket és nyugodtan legyünk brutálisak. Ezzel nem értek egyet és senkinek sem javaslom. (A kampányról bővebben itt olvashatsz.)

Nemcsak függőségről van szó, amikor izgalomba jövünk egy pittyegéstől, hanem arról is, hogy érezzük magunkon a nyomást: minél előbb válaszolnunk kell. Ezt várják el, ezt szoktuk meg: így illik.

Jó lenne, ha a kezdeti (több évnyi) lelkesedés után hosszú távra, egy élhető életre gondolva alakítanánk át az internetes kommunikáció íratlan szabályait.

Ahogy a tárgyakat és az élelmiszereket is túlfogyasztjuk, a digitális tevékenységekkel sem könnyű leállnunk. Ez nehezebben mérhető, mint az előzőek, viszont legalább annyira meghatározza a mindennapjainkat.

Mantra a 21. században: Attól még, hogy lehet, nem feltétlenül kell.

Képek forrása:

[1] könyv látványterve
[2] szerző fotója
[3] személyes szféra
[4] Dalí festmény
[5] szociális média
[6] mit válaszoljak?
[7] néni és baba
[8] idő
[9] cica